Színházi világnapi üzenet Willem DAFOE-tól

2026. március 27.

Színész vagyok, elsősorban filmszínészként ismernek. De a gyökereim mélyen a színházhoz kötnek. 1977 és 2003 között a The Wooster Group társulat tagja voltam, akikkel saját előadásokat hoztunk létre és játszottunk a new york-i Performing Garage-ben, és turnéztunk is, szerte a világon. Dolgoztam Richard Foremannel, Robert Wilsonnal és Romeo Castelluccival is. Jelenleg a Velencei Színházi Biennále művészeti igazgatója vagyok. Ez a pozíció, a világban zajló események, valamint a vágyam, hogy visszatérjek a színházi munkához, megerősítették bennem a hitet a színház egyedülálló, pozitív erejében és fontosságában.

A The Wooster Groupnál töltött időm szerény kezdetén gyakran nagyon kevés nézőnk volt. Az volt a szabály: ha több a színész, mint a néző, lemondhatjuk az előadást. De sosem tettük. Több társulati tagunk nem is volt képzett színész; különböző szakmai hátterekből jöttek, hogy együtt csináljanak színházat - így a „show must go on” nem feltétlenül volt a jelszavunk, mégis kötelességünknek éreztük, hogy találkozzunk a közönséggel.

Gyakran úgy volt, hogy napközben próbáltunk, este pedig közönség előtt megmutattuk a félkész produkciót. Előfordult, hogy évekig dolgoztunk egy előadáson, közben pedig korábbi turnéink bevételeiből tartottuk fenn magunkat. Évekig dolgozni egy-egy darabon számomra sokszor fárasztó volt, a próbák megterheltek, de ezek a fázisbemutatók mindig izgalmasak maradtak - még akkor is, ha a közönség szerény létszáma lesújtó ítéletet mondott a munkánk érdekességéről. Mégis ez ébresztett rá arra, hogy a tanúként jelenlévő közönség ad a színháznak értelmet és életet.

Ahogy a szerencsejátékterem felirata mondja: „JELEN KELL LENNED, HOGY NYERJ.” A valós időben, közösen átélt alkotás - lehet, hogy előre komponált és megtervezett, de estéről-estére mégis más - ez a színház nyilvánvaló ereje. Társadalmi és politikai értelemben a színház soha nem volt ennyire fontos és létfontosságú önmagunk és a világ megértésében.

A nyilvánvaló problémát az új technológiák és a közösségi hálók jelentik, amik kapcsolatot ígértek, de látszólag inkább elszigetelték az embereket egymástól. Én is naponta használom a számítógépet, még ha nem is vagyok fent a közösségi hálón; rákerestem már magamra színészként, és a mesterséges intelligenciához is fordultam információért. De vaknak kell lenni ahhoz, hogy ne ismerjük fel azt, hogy az eszközökkel való kapcsolatunk fenyegetés az emberi kapcsolatainkra. Bár bizonyos technológiák jól szolgálhatnak minket, az a probléma, hogy nem tudjuk, ki van a kommunikációs kör másik végén, nagyon mélyen hat, és hozzájárul az igazság és a valóság válságához. Habár az internet képes kérdéseket felvetni, nagyon ritkán ragadja meg azt a csodát, amit a színház tud csak létrehozni. Olyan csodát, ami figyelemből, részvételből és a jelenlévők spontán kialakuló közösségéből születik egy olyan körben, ahol az emberek cselekszenek és válaszolnak egymásnak.

Színészként és színházi emberként továbbra is hiszek a színház erejében. Egy olyan világban, amely egyre megosztottabbnak, kontrollálóbbnak és erőszakosabbnak tűnik, a mi feladatunk az, hogy elkerüljük a színház leértékelődését: ne csak egy kereskedelmi vállalkozás legyen, ami figyelemelterelő szórakoztatásra épül, és ne is csak a hagyományok száraz, intézményes őrzője, inkább erősítsük azt a képességét, hogy embereket, közösségeket, kultúrákat kapcsoljon össze - és mindenekelőtt, hogy kérdéseket tegyen fel arról, merre tartunk…

A jó színház rákérdez a megszokott gondolkodási mintáinkra, és ösztönöz, hogy elképzeljük, mire vágyunk igazán. Társas lények vagyunk, biológiailag a kapcsolódásra teremtve. Minden érzékszervünk egy lehetőség a kapcsolódásra és ezeken keresztül válik egyre világosabbá, hogy kik is vagyunk. A színház mint összművészeti forma a történetmesélésen, a látványon, a nyelven, a mozgáson, a téren keresztül képes megmutatni nekünk, milyen volt, milyen most és milyen lehetne a világunk.

Magyar fordítás: Németh Nikolett

Összes hír